Ab ovo

Címkék: Nem tartozik hozzá címke

...

 

Majdnem egy éve nem írtam semmit a blogomra. Vagyis írtam többet is, csak nem tettem ki... De mindig volt valami elfoglaltságom vagy jó kifogásom.

Tavasszal többnyire foglalt voltam. Turné, bábkészítés az új előadáshoz, közben még tanítottam is. Ráadásul több ismerősöm számítógépét szervizeltem, persze ilyenkor sincs időm magáncélú netezésre.

Nyáron kiköltöztem falura, ahol még nincs internetem, ráadásul beálltam egy futárcéghez egy kis mellékesért, ami enyhén szólva nem jött össze (olcsóbban jártam volna, ha otthon maradok...) Őszig azért összeírtam néhány bejegyzésre való anyagot... De elkezdődött az évad, az őszi hajrában hol kedvem, de többnyire időm sem volt ezzel foglalkozni. December végén, mire újra tartósabban internetközelbe kerültem, a témák egy része már nem volt aktuális, másokat gyorsan elsütöttem egy-egy hozzászólásban mások blogján vagy honlapján. Maradt három, abból egy itt következik, kettőn még gondolkodom...

 

Ab ovo

 

Nyugdíjas tanár ismerősöm mesélte, hogy ő kezdő tanár korától tyúktojásban számolja a fizetését, illetve (most már jó negyedszázada) a nyugdíját. „Az infláció legbiztosabb fokmérője a tojás, vagy a kenyér. De talán inkább a tojás, mert a mai kenyér már rég nem ugyanaz.” – mondta.

Elgondolkodtatott a dolog. Utánaszámoltam én is, nem csak tojásban...

Gyermek- és kamaszkoromban nem volt fizetésem, de a szüleim fizetésére, illetve bizonyos árakra nagyjából emlékszem.

A hetvenes évek közepén apám fizetése nagyjából nyolcszáz kiló kenyeret ért, egy évtizeddel később majdnem kilencszázat, ugyanakkor az én első fizetésem kb. feleannyit. Ma egy kezdő fizetés („minimálbér”) alig több száz kilónál...

A lakásunkat részletre vették a szüleim. Ha apám teljes fizetését erre költötte volna, három évi fizetése ment volna rá a hetvenes években, kétévi (nekem négy) a nyolcvanas évek derekán. Ha a mai fizetéseket és árakat nézzük: tizenhárom-tizennégy év.

Albérlet: a hetvenes években apám fizetéséből húsz olyan lakást bérelhettünk volna, mint a mienk volt. Ebben persze nincsenek benne a lakásköltségek. Ha a közköltséget is számoljuk, villanyt, telefont, akkor legfeljebb tucatnyit. Tíz évvel később: 24/12 (12/6) (nem számoltam el: nem egyformán változtak az árak). Ma egy kezdő fizetés mellé lopni kéne, vagy kölcsönkérni – és itt csak a házbérrel számoltam.

Olcsó könyvek, 1975: 1000, 1985: 1200 (600). Ma: 50.

Buszjegy, 1975: 8000, 1985: 4500, (2250) ma: 285.

A benzinről nem is szólva, hisz ’85-ben három köbméternyit ért a kezdő fizetés, ma viszont ennek alig három százalékát.

Nyolcvanötben egy kezdő fizetés negyede elég volt egy kisebb lakás költségeire, egy buszbérletre és egy (otthon főző) személy étkeztetésére. Adjunk hozzá napi egy sört, meg egy csomag cigarettát, és még mindig megmaradt a fizetés fele. Azaz 180 mozi- vagy koncertjegy. Vagy három olcsó gitár. Vagy két olcsó bicikli. Vagy hat pár cipő. Vagy egy pár cipő, meg egy rend ruha, amiben „ballaghatsz, nősülhetsz, és akár el is temethetnek”.

A mai kezdő fizetés háromnegyede szűkösen elég egy kis lakás költségeire, meg egy (hetente legalább egyszer böjtölő) személy etetésére. Nyáron. A maradékot meg félreteszi az ember a téli költségekre, és még így is majdnem biztos, hogy kölcsönre szorul, vagy másodállásra. Vagy még heti egy-két böjtös napra.

Harminc évvel ezelőtt hetente legalább egyszer-kétszer voltam koncerten, színházban vagy operában (mindhárom intézménybe bérletem volt); jártam dzsesszkoncertekre, a zeneakadémia előadóestjeire, orgonahangversenyekre, szabadegyetemi előadásokra, kiállításokra, múzeumokba... Nyáron rengeteget kirándultam – hátizsák, bakancs, sátor: hegyek –, de egy dzsessz- vagy gitárfesztivál kedvéért a tengerig is képes voltam elutazni. Ma... De erről jobb nem beszélni, csak ideges leszek tőle.

És nem beszéltünk a gyógyszerárakról, orvosi kezelésekről, a sírhelyek vagy egy temetés áráról. Szerencsére ezekkel nem volt túl közeli kapcsolatom. És ugyancsak keveset tudok mondjuk a (női) kozmetikai cikkekről, vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos költségekről. De biztos vagyok benne, hogy ezek is jelentősen drágultak. Még akkor is, ha az utóbbiba nem számoljuk bele az eldobható pelenkát...

Egy mai kezdő melós nem dolgozik annyival kevesebbet, hogy indokolt legyen egy ekkora különbség. („Tisztelet” a kivételnek...) Pedig van magyarázat. A „főbűnöst” meg is neveztem egy régebbi bejegyzésemben, és majd vissza is térek a témára, egy másik bejegyzésben.

Zárógondolat: nehogy valaki félreértsen, nem a harminc évvel ezelőtti rendszer után nosztalgiázom! Amit visszakívánnék abból a korból, az életszinvonal, meg a mainál jóval tartósabb árúcikkek. Csak egy példa kamaszkoromból: volt olyan cipőm, amit másvél év után kinőttem, de utánam még két unokatestvéremet „szolgálta” évekig. Összesen öt évig haszálta három gyermek, iskolában, focipályán, kiránduláson. Azaz legalább öt évig: a „kicsi” unokatestvérem is továbbadta egy osztálytársa öccsének...

 

Közben még tartottam egy rövid szünetet, és kiszámoltam, mennyibe kerül a holnapi reggelim. Az eredmény lehangoló. Ha négy személyt kéne eltartsak minimálbérből, és csak ilyen reggelit tálalnék minden nap, a fizetésem kétharmada menne rá – februárban!

(Kiegészítés, azok kedvéért, akik nem olvasták a bemutatkozásomat: Erdélyből, Erdélyről írok...)

Komment 0 | Reblog! 0 |

Jogsit nekik!

Címkék: jogsi politikusoknak

Kormányválság van Romániában. Tulajdonképpen nem csak itt, de ez most elég jól látszik innen.
Egyébként nem új a helyzet, évtizedek óta tart, csak most megint „élesben” mennek a dolgok. Mert ma sajnos az lesz politikus, akinek nagyobb a pofája. Lehet akármilyen agybajos, bunkó: ha néhány nála hülyébbet meggyőz, megválasztják.

Két-három hete akartam már írni erről, amikor országos tűntetések folytak a kormány és az elnök ellen. Talán én is beszállhattam volna, csak nem tudtam, és most sem tudom: kit kívánhatnék helyettük?... A tűntetők sem tudták. Azért dicséretesnek tartom, hogy néhány, őket „meglovagolni” próbáló politikust hazakergettek.
Aztán a tűntetőket is hazakergette a tél.

Persze volna megoldás, én meg is adom a receptet. Ingyen! Csak próbálná ki valaki. Vagy legalább gondolná végig...

A megoldás: jogsi. Komolyan! Most már minden „komoly” (és a legtöbb komolytalan) jármű vezetéséhez jogosítvány kell. Előtte megvizsgál néhány orvos meg agybajász, aztán elméleti, majd gyakorlati vizsgák következnek. És minden vizsga meg vizsgálat kizáró jellegű!
És itt még nincs vége. Mert jobb helyeken a hivatásos járművezetőket évente-félévente visszatapsolják egy orvosi-pszichológiai vizsgálat erejéig.

Egy ilyenszerű jogsit kéne kitalálni a politikusoknak is. Első lépésben bizonyítsák be, hogy testileg-lelkileg alkalmasak a vezetésre, majd vizsgázzanak le (de alaposan!) alkotmány- és törvényismeretből, esetleg nemzetközi jogból (de legalább EU-jogból meg olyanokból, ami az országot érintheti, pl. NATO...). Közben a gazdasági rendőrség vizsgálja át alaposan, az utolsó szegig-cérnakarikáig a jelölt-jelölt anyagi helyzetét, és ha ők is mindent rendben találnak, a vizsgák is mind sikerülnek, akkor és csak akkor indulhasson az ipse akár csak a legalacsonyabb szintű jelölőgyűlésen is.
Végül, ha a választókat is sikeresen elbolondítja jelöltünk, ne ússza meg ennyivel: negyedévente komoly pszichológiai vizsgálaton vegyen részt, és anyagi helyzete is állandó felügyelet alatt maradjon.
És, hogy teljes legyen a kép: akárcsak a hajtásit, ezt a jogsit is fel lehessen függeszteni vagy véglegesen visszavonni, ha olyan vétségen érik a birtokosát, mint pl. a negyedévi vizsgálat elmulasztása vagy megtagadása, erkölcstelen magatartás, ittas vezetés vagy háború kirobbantása.

Így és csak így szabadulhatunk meg a világszerte burjánzó áldemokráciától. A nagypofájú bunkók meg politizáljanak ezentúl a kocsmában vagy az utcasarkon. Ott a helyük.

Komment 0 | Reblog! 0 |

Tiltakozók

Címkék: tiltakozók

Az elmúlt hónapokban több weboldalon – blogban, társalgásokban vagy csak „egyszerű” hírekben, cikkekben – találkoztam gyermekprostitúció, gyermekpornográfia ellen tiltakozó írásokkal.
Ez eddig rendben is volna, csakhogy...

1. A tiltakozók egy része nem is tudja, miről beszél. Csak egy példa: a Vogue Paris egy idei számában megjelent egy cikk, mellette egy képsorozat egy túlsminkelt, túlöltöztetett tízéves modell, Thylane Loubry Blondeau „főszereplésével”. Rögtön felhördült számtalan tévéadó, híroldal meg blogger, nem is beszélve a megrögzött „kommentezőkről”, hogy micsoda dolog ez, húszévessé maszkírozni egy gyereket, prostinak öltöztetni, s mindezt egy komoly divatlapban közzétenni.
Épp csak azzal nem fáradt senki, hogy a képekhez írt cikket elolvassák. Az ugyanis épp a modellszakma túlfiatalítása ellen tiltakozott.

2. Rendszeresen mellélőnek. Egy ismerősömet például kitiltották egy közösségi oldalról, mert egy feltöltött képét feljelentették, mint gyermekpornót. Az inkriminált képet magam is láttam, még a kitiltás előtt: ismerősöm saját gyerekeiről készített ártatlan strandfotó volt, mindkét gyerek nyakig a vízben... Ismerősöm fellebbezett, majd ahogy – bocsánatkérések meg magyarázkodás kíséretében – visszaállították tagságát, rögtön törölte is. Nem csak a képet: a tagságát...
Egy képmegosztó oldalon meg a szemem láttára történt a „csoda”: egy, kb. ugyanolyan ártatlan kép helyén az oldal frissítésekor a „nem biztonságos” (unsafe) felirat jelent meg. Még szerencse, hogy csak látogató voltam ott, különben megírtam volna, hogy az forduljon sürgősen szakemberhez, aki az ilyesmiben rosszat lát.

3. Sehogy se tetszenek nekem a hivatásos tiltakozó gittegyletek. Vannak ugyanis évtizedek óta bejegyzett egyesületek, amelyek hol a kommunisták, hol a prostitúció, a pornó, vagy a homoszexuálisok ellen tűntetnek. Most épp a gyermekpornó és/vagy a gyermekprostitúció van soron. Ami különösen zavaró, hogy az egyesületük (vagy ligájuk, szövetségük, akármijük) nevében néhány évenként aktualizálják, hogy most éppen mi ellen tiltakoznak – a többi marad. És marad az elnök, a titkárnő, a portás, a takarítónő, és a tagok nagy része. A könyvelőről meg a pénztárosról nem is beszélve...
És ott vannak tagjaik között azok is, akik ellen nemrég még tiltakoztak. Vajon néhány év múlva kik lesznek az újabb tagok, és ki-mi ellen fognak tiltakozni?

Persze, harcolni kell a gyermekek mindennemű kihasználása ellen, de ezt meggyőződésből, és ne divatból vagy unalomból tegyék, vagy azért, mert szégyellik a saját ferde hajlamaikat. És – különösen az utóbbiak – ne jelentgessenek fel egyébként ártatlan képeket, oldalakat, csak mert őket felizgatta!


És még valami: sehogyse tetszik nekem a pedofil (azaz gyerekeket szerető) megnevezés alkalmazása azokra, akik (bármilyen formában) ártanak egy gyereknek.
Figyelem, PÁLYÁZAT!

Találjunk ki és terjesszünk el egy új nevet ezeknek a bűnözőknek, amely NEM azt sugallja, hogy ők szeretik a gyerekeket! Jutalom: iszom egyet a nyertes egészségére. Komolyan!

Komment 0 | Reblog! 0 |

A hazudós pásztorgyerek

Címkék: mese

Hol volt, hol nem... Egy eldugott kis faluban élt egy pásztor­gyerek. Elég nagy volt, az öregek már egyedül is ki merték enged­ni az erdő alatti legelőre, tudták, hogy estére a jószágban nem lesz hiány.
Ám egyszer, mit gondolt, mit nem ez a pásztorgyerek, otthagyta a nyájat és beszaladt a faluba.
— Jön a farkas! — kiabálta. — Viszi a jószágot!
Mindenki úgy ugrott, hogy öröm volt nézni. Ki fejszét, ki ka­szát-kapát ragadott, és rohantak farkasölni. Még Maris néne is, sodrófával a kezében, ott csoszogott a többiek után, de mire a falu végére ért, már jöttek is vissza az emberek.
— Már meg is van? — kérdezte Maris néne, de csak morgás volt a válasz. Végül valaki neki is el­mondta, mi történt.
— Az a beste kölök csak ugratott minket. De sebaj, majd em­berségre tanítjuk!
Úgy is lett: csak úgy porzott este a pásztorgyerek nadrágja a rá­olvasott leckétől.
Ám másnap ugyanúgy történt minden, azzal a különbséggel, hogy Maris néne most fakanállal in­dult a farkasvadászatra.
És harmadnap is, csakhogy akkor este a gyerek elbujdosott, és csak negyednap reggel került elő, mikor a nyájat megint ki kellett terelni.
Aznap is kiabált a gyerek, hogy jön a farkas, de senki nem mozdult. Már nem hittek neki.
A gyerek elégedetten tért vissza a nyájhoz, leölte a legkövérebb bárányt, és olyan birkapecsenyét készített magának, hogy bárme­lyik király megirigyelhette volna. Másnapra is hagyott, eldugta egy fa odvában. Aki nem hiszi, keresse meg — még mindig érzik a szaga!

Komment 0 | Reblog! 0 |

Harmadik mese – a középső királylányról

Címkék: mese

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, vagy tán még azon is túl; az Égig Érő Üveghegytől Délre, a Feneketlen Szakadék­tól Ke­letre, a Tűzfolyótól Északra és a Sárkányok Birodalmától Nyugatra volt egy iciri-piciri or­szág – olyan kicsi, hogy még saját neve sem volt... Csak úgy emlegették, akik ismerték, hogy "Az Üveghegytől Délre".
Így kezdődik majd minden mese, amelynek cselekménye abban az országban kezdődik, ahol a ju­hászlegény feleségül vette a legkisebb legnagyobb királylányt. Áldozzunk még egy percet a le­írásra, mivel következő mesénk is itt játszódik...
Az országot fejmagasságban párnázott, magas fal vette körül, amelyet a jelenlegi király nagypa­pája emeltetett, hogy megvédje alattvalóit a határon túl rájuk leselkedő veszélyektől, és édesapja párnázta­tott, mivel a birodalom egyetlen orvosa már alig győzte a komolyabbnál komolyabb fejsé­rülések keze­lését.
Eme iciri-piciri birodalom kellős közepén volt a királyi palota, ahol az ország teljhatalmú ural­ko­dója lakott egyetlen (középső) lányával, mivel a legkisebbért eljött egy királyfi, hófehér sportre­pülő­gépen, s a legidősebb is elköltözött, mert megsértődött, hogy neki csak ilyen rövid mese jutott.
Általában csend volt a palotában, a király meg a lánya szerették egymást, csak azért veszekedtek néha, mert a királylány rendszeresen – azaz naponta több alkalommal – fejjel rohant a falnak. Az öreg király sehogy nem tudta megérteni ezt a szokását, gyakran próbálta is lebeszélni róla.
Egy ilyen, viharosabbra sikerült esti beszélgetés után a királylány sértődötten elvonult a szobá­jába, a király meg dühében kiment az udvarra, megragadta a fejszét, és gyújtóssá aprított egy egész szekér­deréknyi fát – régi szokása volt ez, és mindig csodálatosan kitisztult tőle a feje. Aztán leült a tőkére, rágyújtott egy cigarettára, és elgondolkodott...
Reggel a királylány felébredt, nyújtózott egyet, aztán megmosdott, megreggelizett; majd, szoká­sá­hoz híven, elköszönt az öreg királytól, illedelmesen becsapta maga mögött az ajtót, és lehajtott fejjel rohant az északi határ felé.
Már majdnem odaért, amikor szerencséjére felnézett – hát a fal volt-nincs! Megtorpant a király­lány, a szemét dörzsölte, a karját csipkedte; fel is szisszent bele – de falat továbbra se látott. meg­szokott helyén némi törmelék jelezte, hogy itt volt, azon túl keskeny sávban fehér meg sárga kavi­csok – és az Üveghegy! Közelebb lépett a középső királylány, megtapogatta a hegyet.
Hát itt tényleg nincs tovább – gondolta. Felmarkolt néhány kavicsot, majd elborzadva dobta vissza, mikor rájött, hogy mit is tart a kezében: a póruljártak otthagyott fogait...
Nyugat fele tartott, de a Feneketlen szakadék szélén rájött, hogy tériszonya van, ezért a néhai fal­tól tisztes távolban ment a déli határig, illetve csak majdnem: a Tűzfolyót sem tudta megközelí­teni... Már csak kelet maradt hátra. El is indult a királylány, de hirtelen menekülő emberekkel ta­lálta magát szemben.
– Jönnek a sárkányok! – üvöltötték.
A sárkányok jöttek is, de csak a határig: az illegális határátkelőket toloncolták vissza.

Lehajtotta fejét a középső királylány, s lassan elindult a palota felé...

 

Vége

(?)

Komment 0 | Reblog! 0 |