Géza bácsi

...

Majdnem egy éve nem írtam semmit a blogomra. Vagyis írtam többet is, csak nem tettem ki... De mindig volt valami elfoglaltságom vagy jó kifogásom.

Tavasszal többnyire foglalt voltam. Turné, bábkészítés az új előadáshoz, közben még tanítottam is. Ráadásul több ismerősöm számítógépét szervizeltem, persze ilyenkor sincs időm magáncélú netezésre.

Nyáron kiköltöztem falura, ahol még nincs internetem, ráadásul beálltam egy futárcéghez egy kis mellékesért, ami enyhén szólva nem jött össze (olcsóbban jártam volna, ha otthon maradok...) Őszig azért összeírtam néhány bejegyzésre való anyagot... De elkezdődött az évad, az őszi hajrában hol kedvem, de többnyire időm sem volt ezzel foglalkozni. December végén, mire újra tartósabban internetközelbe kerültem, a témák egy része már nem volt aktuális, másokat gyorsan elsütöttem egy-egy hozzászólásban mások blogján vagy honlapján. Maradt három, abból egy itt következik, kettőn még gondolkodom...

Ab ovo

Nyugdíjas tanár ismerősöm mesélte, hogy ő kezdő tanár korától tyúktojásban számolja a fizetését, illetve (most már jó negyedszázada) a nyugdíját. „Az infláció legbiztosabb fokmérője a tojás, vagy a kenyér. De talán inkább a tojás, mert a mai kenyér már rég nem ugyanaz.” – mondta.

Elgondolkodtatott a dolog. Utánaszámoltam én is, nem csak tojásban...

Gyermek- és kamaszkoromban nem volt fizetésem, de a szüleim fizetésére, illetve bizonyos árakra nagyjából emlékszem.

A hetvenes évek közepén apám fizetése nagyjából nyolcszáz kiló kenyeret ért, egy évtizeddel később majdnem kilencszázat, ugyanakkor az én első fizetésem kb. feleannyit. Ma egy kezdő fizetés („minimálbér”) alig több száz kilónál...

A lakásunkat részletre vették a szüleim. Ha apám teljes fizetését erre költötte volna, három évi fizetése ment volna rá a hetvenes években, kétévi (nekem négy) a nyolcvanas évek derekán. Ha a mai fizetéseket és árakat nézzük: tizenhárom-tizennégy év.

Albérlet: a hetvenes években apám fizetéséből húsz olyan lakást bérelhettünk volna, mint a mienk volt. Ebben persze nincsenek benne a lakásköltségek. Ha a közköltséget is számoljuk, villanyt, telefont, akkor legfeljebb tucatnyit. Tíz évvel később: 24/12 (12/6) (nem számoltam el: nem egyformán változtak az árak). Ma egy kezdő fizetés mellé lopni kéne, vagy kölcsönkérni – és itt csak a házbérrel számoltam.

Olcsó könyvek, 1975: 1000, 1985: 1200 (600). Ma: 50.

Buszjegy, 1975: 8000, 1985: 4500, (2250) ma: 285.

A benzinről nem is szólva, hisz ’85-ben három köbméternyit ért a kezdő fizetés, ma viszont ennek alig három százalékát.

Nyolcvanötben egy kezdő fizetés negyede elég volt egy kisebb lakás költségeire, egy buszbérletre és egy (otthon főző) személy étkeztetésére. Adjunk hozzá napi egy sört, meg egy csomag cigarettát, és még mindig megmaradt a fizetés fele. Azaz 180 mozi- vagy koncertjegy. Vagy három olcsó gitár. Vagy két olcsó bicikli. Vagy hat pár cipő. Vagy egy pár cipő, meg egy rend ruha, amiben „ballaghatsz, nősülhetsz, és akár el is temethetnek”.

A mai kezdő fizetés háromnegyede szűkösen elég egy kis lakás költségeire, meg egy (hetente legalább egyszer böjtölő) személy etetésére. Nyáron. A maradékot meg félreteszi az ember a téli költségekre, és még így is majdnem biztos, hogy kölcsönre szorul, vagy másodállásra. Vagy még heti egy-két böjtös napra.

Harminc évvel ezelőtt hetente legalább egyszer-kétszer voltam koncerten, színházban vagy operában (mindhárom intézménybe bérletem volt); jártam dzsesszkoncertekre, a zeneakadémia előadóestjeire, orgonahangversenyekre, szabadegyetemi előadásokra, kiállításokra, múzeumokba... Nyáron rengeteget kirándultam – hátizsák, bakancs, sátor: hegyek –, de egy dzsessz- vagy gitárfesztivál kedvéért a tengerig is képes voltam elutazni. Ma... De erről jobb nem beszélni, csak ideges leszek tőle.

És nem beszéltünk a gyógyszerárakról, orvosi kezelésekről, a sírhelyek vagy egy temetés áráról. Szerencsére ezekkel nem volt túl közeli kapcsolatom. És ugyancsak keveset tudok mondjuk a (női) kozmetikai cikkekről, vagy a gyerekneveléssel kapcsolatos költségekről. De biztos vagyok benne, hogy ezek is jelentősen drágultak. Még akkor is, ha az utóbbiba nem számoljuk bele az eldobható pelenkát...

Egy mai kezdő melós nem dolgozik annyival kevesebbet, hogy indokolt legyen egy ekkora különbség. („Tisztelet” a kivételnek...) Pedig van magyarázat. A „főbűnöst” meg is neveztem egy régebbi bejegyzésemben, és majd vissza is térek a témára, egy másik bejegyzésben.

Zárógondolat: nehogy valaki félreértsen, nem a harminc évvel ezelőtti rendszer után nosztalgiázom! Amit visszakívánnék abból a korból, az életszinvonal, meg a mainál jóval tartósabb árúcikkek. Csak egy példa kamaszkoromból: volt olyan cipőm, amit másvél év után kinőttem, de utánam még két unokatestvéremet „szolgálta” évekig. Összesen öt évig haszálta három gyermek, iskolában, focipályán, kiránduláson. Azaz legalább öt évig: a „kicsi” unokatestvérem is továbbadta egy osztálytársa öccsének...

Közben még tartottam egy rövid szünetet, és kiszámoltam, mennyibe kerül a holnapi reggelim. Az eredmény lehangoló. Ha négy személyt kéne eltartsak minimálbérből, és csak ilyen reggelit tálalnék minden nap, a fizetésem kétharmada menne rá – februárban!

(Kiegészítés, azok kedvéért, akik nem olvasták a bemutatkozásomat: Erdélyből, Erdélyről írok...)