Géza bácsi

Hol volt, hol nem... Egy eldugott kis faluban élt egy pásztor­gyerek. Elég nagy volt, az öregek már egyedül is ki merték enged­ni az erdő alatti legelőre, tudták, hogy estére a jószágban nem lesz hiány.
Ám egyszer, mit gondolt, mit nem ez a pásztorgyerek, otthagyta a nyájat és beszaladt a faluba.
— Jön a farkas! — kiabálta. — Viszi a jószágot!
Mindenki úgy ugrott, hogy öröm volt nézni. Ki fejszét, ki ka­szát-kapát ragadott, és rohantak farkasölni. Még Maris néne is, sodrófával a kezében, ott csoszogott a többiek után, de mire a falu végére ért, már jöttek is vissza az emberek.
— Már meg is van? — kérdezte Maris néne, de csak morgás volt a válasz. Végül valaki neki is el­mondta, mi történt.
— Az a beste kölök csak ugratott minket. De sebaj, majd em­berségre tanítjuk!
Úgy is lett: csak úgy porzott este a pásztorgyerek nadrágja a rá­olvasott leckétől.
Ám másnap ugyanúgy történt minden, azzal a különbséggel, hogy Maris néne most fakanállal in­dult a farkasvadászatra.
És harmadnap is, csakhogy akkor este a gyerek elbujdosott, és csak negyednap reggel került elő, mikor a nyájat megint ki kellett terelni.
Aznap is kiabált a gyerek, hogy jön a farkas, de senki nem mozdult. Már nem hittek neki.
A gyerek elégedetten tért vissza a nyájhoz, leölte a legkövérebb bárányt, és olyan birkapecsenyét készített magának, hogy bárme­lyik király megirigyelhette volna. Másnapra is hagyott, eldugta egy fa odvában. Aki nem hiszi, keresse meg — még mindig érzik a szaga!

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, vagy tán még azon is túl; az Égig Érő Üveghegytől Délre, a Feneketlen Szakadék­tól Ke­letre, a Tűzfolyótól Északra és a Sárkányok Birodalmától Nyugatra volt egy iciri-piciri or­szág – olyan kicsi, hogy még saját neve sem volt... Csak úgy emlegették, akik ismerték, hogy "Az Üveghegytől Délre".
Így kezdődik majd minden mese, amelynek cselekménye abban az országban kezdődik, ahol a ju­hászlegény feleségül vette a legkisebb legnagyobb királylányt. Áldozzunk még egy percet a le­írásra, mivel következő mesénk is itt játszódik...
Az országot fejmagasságban párnázott, magas fal vette körül, amelyet a jelenlegi király nagypa­pája emeltetett, hogy megvédje alattvalóit a határon túl rájuk leselkedő veszélyektől, és édesapja párnázta­tott, mivel a birodalom egyetlen orvosa már alig győzte a komolyabbnál komolyabb fejsé­rülések keze­lését.
Eme iciri-piciri birodalom kellős közepén volt a királyi palota, ahol az ország teljhatalmú ural­ko­dója lakott egyetlen (középső) lányával, mivel a legkisebbért eljött egy királyfi, hófehér sportre­pülő­gépen, s a legidősebb is elköltözött, mert megsértődött, hogy neki csak ilyen rövid mese jutott.
Általában csend volt a palotában, a király meg a lánya szerették egymást, csak azért veszekedtek néha, mert a királylány rendszeresen – azaz naponta több alkalommal – fejjel rohant a falnak. Az öreg király sehogy nem tudta megérteni ezt a szokását, gyakran próbálta is lebeszélni róla.
Egy ilyen, viharosabbra sikerült esti beszélgetés után a királylány sértődötten elvonult a szobá­jába, a király meg dühében kiment az udvarra, megragadta a fejszét, és gyújtóssá aprított egy egész szekér­deréknyi fát – régi szokása volt ez, és mindig csodálatosan kitisztult tőle a feje. Aztán leült a tőkére, rágyújtott egy cigarettára, és elgondolkodott...
Reggel a királylány felébredt, nyújtózott egyet, aztán megmosdott, megreggelizett; majd, szoká­sá­hoz híven, elköszönt az öreg királytól, illedelmesen becsapta maga mögött az ajtót, és lehajtott fejjel rohant az északi határ felé.
Már majdnem odaért, amikor szerencséjére felnézett – hát a fal volt-nincs! Megtorpant a király­lány, a szemét dörzsölte, a karját csipkedte; fel is szisszent bele – de falat továbbra se látott. meg­szokott helyén némi törmelék jelezte, hogy itt volt, azon túl keskeny sávban fehér meg sárga kavi­csok – és az Üveghegy! Közelebb lépett a középső királylány, megtapogatta a hegyet.
Hát itt tényleg nincs tovább – gondolta. Felmarkolt néhány kavicsot, majd elborzadva dobta vissza, mikor rájött, hogy mit is tart a kezében: a póruljártak otthagyott fogait...
Nyugat fele tartott, de a Feneketlen szakadék szélén rájött, hogy tériszonya van, ezért a néhai fal­tól tisztes távolban ment a déli határig, illetve csak majdnem: a Tűzfolyót sem tudta megközelí­teni... Már csak kelet maradt hátra. El is indult a királylány, de hirtelen menekülő emberekkel ta­lálta magát szemben.
– Jönnek a sárkányok! – üvöltötték.
A sárkányok jöttek is, de csak a határig: az illegális határátkelőket toloncolták vissza.

Lehajtotta fejét a középső királylány, s lassan elindult a palota felé...

Vége

(?)

Mielőtt végleg elhagyja a palotát, még összeszedi a motyóját – gondolta a juhászlegény, és a kuc­kója felé tért. Itt érte utol a legna­gyobb királylány.
– Állj meg, beszédem van veled!
– Nini, a legkisebb legnagyobb királylány! – mondta a legény, inkább kedveskedve, mint gú­nyo­san.
– Hát még mindig nem érted? Növésre tényleg én vagyok a világ legkisebb királylánya! Hacsak az egészen kiskorúakat nem számítod. Engem ígért neked a jóslat!
– Téged?!
Most nézett erre a lányra először komolyan. Valóban, a fél vilá­got bejárta, de nála kisebb ki­rály­lányt még nem látott. És szép is volt az eszemadta!
Ezt elég hangosan gondolhatta, mert a királylány elpirult, a szeme elkezdett csillogni, és csilin­gelő hangocskáján újból megszólalt.
– Várj még három napot, hogy felkészülhessünk, és olyan lagzit csapunk...
– Nem én, három percet se! – így a legény, de mire kimondta, már meg is bánta. Most hogyan kö­szörülje ki a csorbát?
Szerencséjére épp akkor sétált arra a pap, hát odahívta, s az azon perc meg is eskette őket.
Itt a vége, azaz tulajdonképpen csak itt kezdődik, de ez már egy másik mese...

Hol volt, hol nem volt, volt egy szegény juhászlegény, akinek egy­szer megjósolták, hogy a legki­sebb királylány lesz a felesége. Egy szép nap, mikor a legénynek már nagyon nősülhetnékje támadt, úgy döntött: nem várja meg, hogy házhoz jöjjön a szerencséje. Bi­zony, elindul, megkeresi a király­lányt, akit neki rendelt a sors.
Süttetett hát édesanyjával egy tarisznyára való hamuban sült po­gácsát, nyesett egy botot a házuk mögötti diófáról, ővébe dugta szépen szóló furulyáját, s azzal – isten hozzád, fakereszt – elindult.
Országukban akkoriban nem volt eladósorban levő királylány, de még a szomszédos baráti or­szá­gokban sem; ezért hősünknek szó sze­rint nyakába kellett vennie a világot...
Bandukolt a legény, koptatta az országutat, patakvízzel oltotta szom­ját, pogácsával, erdei gyü­mölccsel az éhét. Ha ráesteledett, megpihent, a csillagos ég betakarta, a hold ringatta álomba... Majd reggel madárfüttyre ébredt, jó napot kívánt a világnak, és ment to­vább.
Óriásokkal, törpékkel találkozott, rémületes szörnyetegekkel ví­vott életre-halálra, sőt, néhány sár­kányt is megszelídített. Néha ráta­lált egy-egy királylányra is, de hamar rájött, hogy egyik sem az igazi. Tovább hát!
Nap sütötte, eső verte, szél cibálta, de ő csak ment. Ha szomorú volt, a furulya vigasztalta, ha bajba került, a bot segített rajta... Végül hírét vette egy gyönyörű királylánynak, aki épp megfelelt volna a jóslat leírásának, meg az ő elvárásainak; hát arrafelé vette az útját.
Meg is érkezett nemsokára egy iciri-piciri országba, annak is a kel­lős közepébe, s egyenest a ki­rá­lyi palotához ment. Hát épp akkor sétált a palota kertjében a három királylány. Nem sokat teke­tóriá­zott a legény, átugrotta a kerítést, és odalépett az első lányhoz – mert ő volt a legközelebb, és épp ő volt a legalacsonyabb is.
– Te vagy a legkisebb királylány?
– Növésre igen, de nem értem, mi baja mindenkinek ezzel! Talán a húgomat keresed.
– Bocsánat – mondta a legény, és a következő lányhoz fordult.
– Te vagy a leg...
– Legnek leg, de nem kisebb: szebb! – jelentette ki a középső ki­rálylány.
Valóban szép volt, de a juhászlegényt most nem ez érdekelte. Újból bocsánatot kért, és a har­madik lányra tekintett.
– Engem keresel? – kérdezte a kis királylány, majd kedvesen mo­solyogva elintette az épp oda­ér­kező őröket. – Nos, hallgatlak, vitéz.
– Dehogy vagyok én vitéz – mondta hősünk –, csak egy szegény juhászlegény, egy távoli or­szág­ból... Gyerekkoromban azt jósolták, hogy a legkisebb királylány lesz a feleségem. Elindultam megke­res­ni, hát itt vagyok. Királylány, leszel-e a feleségem?
Komolyan nézett rá a királylány, majd csendesen így szólt:
– Tetszel nekem... De én hiába is mondanék igent, édesapámtól kell megkérned a kezem. Csak­hogy most biztos elutasítana, azzal, hogy túl fiatal vagyok még a férjhezmenéshez. Állj a szolgála­tába három évre, addigra én is nagykorú leszek; akkor állj elé, és kérj meg tőle.
Gyöngéd kézcsókkal búcsúzott a legény a királylánytól. Még az­nap elszegődött a királyhoz; amo­lyan mindenesnek, mert hosszú útja során több mesterséget is kitanult. Tudott függönyt szőni pókháló­ból, ostort fonni szivárványból, meglovagolta a szelet, kezében be­szélni kezdtek a virá­gok; de még a vízcsapot is megjaví­tot­ta, ha kellett.

Telt-múlt az idő, és a juhászlegény úgy érezte: megtalálta a bol­dogságot. Egyre égőbb szerelmet érzett a kis királylány iránt, bár ritkán találkozhattak: a király, mintha megérezte volna, hogy a lá­nya kezére pályázik, állandóan újabb feladatokat talált ki neki...
Ebben az iciri-piciri birodalomban – más mesebeli országokkal ellentétben – a három esztendő nem három nap volt, hanem három­szor háromszázhatvanöt, esetleg egy nappal több, ha szökőév is volt közöttük. De csak eltelt így is a három év, s eljött a nap, amikor a legény odaállt a király elé, hogy a bérét kérje.
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom... Ma há­rom éve álltam a szolgálatodba. Az időm lejárt, most kérem, amiért szolgáltalak: a legkisebb lányod kezét.
A király nem szólt semmit. A lányára nézett, az meg a juhászle­gényre.
– Juj, elfelejtettem... Te nem hallottad? Tegnap férjhez mentem – mondta a kis királylány, őszinte csodálkozással.
A legény előtt egy pillanatra elsötétedett minden. Majd megrázta magát, illedelmesen elköszönt, és elindult a kijárat felé.
– Három évedet pocsékoltad erre a lányra! Hát nem sajnálod az elvesztegetett időt? – kérdezte egy belső hang.
– Nem – felelte a legény.
És ment tovább.

Nemrég egy klasszikus mesékről szóló cikk kapcsán háborodott fel valaki, írván:

„... ez nem mese, hanem egy szörnyű horror történet. Érthetetlen, hogy miféle elmebetegség engedheti meg, hogy az emberbe ilyen félelmeket, rémképeket, romboló mémeket ültessenek el már nagyon fiatalon, amit aztán a későbbiekben az élet számos oldalán tapasztalni lehet, akár az egyén, akár a társadalom szintjén. Szerencsére az ismerőseim között is vannak sokan, akik ezt a szörnyű negatívumot nem tartják méltónak arra, hogy továbbadják.”

Szegény feje. Vagy szegény fejük. És még inkább: szegény gyerekeik!

A gyermekemnek meg kell, és meg tudom magyarázni, hogy a tűz forró, a tű szúr, a kés vág, az áram ráz. Megmutatom, el is játszom, ha kell. De hogy magyarázzam el neki, hogy miért ne menjen el a cukrosbácsival? Erre zseniális eszköz Piroska esete a mézes-mázas farkassal, és még sok más, itt-ott horrornak titulált mese.

Néhány évtizede még attól háborodott fel a sajtó, hogy John Lennon a világtól elzárva (bocsánat, védve) szerette volna felnevelni a fiát. Ma már egyre többen szeretnének minden gyereket „rózsaszín szobába” börtönözni. De mi lesz ezekkel a gyerekekkel a szabadulás után? Néhány szerencsés és gazdag csemete számára továbbra is bugyirózsaszín lesz minden, a többiek mehetnek fejjel a falnak... Hoppá, most látom, hogy az nem fal. Szakadék...