Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, vagy tán még azon is túl; az Égig Érő Üveghegytől Délre, a Feneketlen Szakadék­tól Ke­letre, a Tűzfolyótól Északra és a Sárkányok Birodalmától Nyugatra volt egy iciri-piciri or­szág – olyan kicsi, hogy még saját neve sem volt... Csak úgy emlegették, akik ismerték, hogy "Az Üveghegytől Délre".
Így kezdődik majd minden mese, amelynek cselekménye abban az országban kezdődik, ahol a ju­hászlegény feleségül vette a legkisebb legnagyobb királylányt. Áldozzunk még egy percet a le­írásra, mivel következő mesénk is itt játszódik...
Az országot fejmagasságban párnázott, magas fal vette körül, amelyet a jelenlegi király nagypa­pája emeltetett, hogy megvédje alattvalóit a határon túl rájuk leselkedő veszélyektől, és édesapja párnázta­tott, mivel a birodalom egyetlen orvosa már alig győzte a komolyabbnál komolyabb fejsé­rülések keze­lését.
Eme iciri-piciri birodalom kellős közepén volt a királyi palota, ahol az ország teljhatalmú ural­ko­dója lakott egyetlen (középső) lányával, mivel a legkisebbért eljött egy királyfi, hófehér sportre­pülő­gépen, s a legidősebb is elköltözött, mert megsértődött, hogy neki csak ilyen rövid mese jutott.
Általában csend volt a palotában, a király meg a lánya szerették egymást, csak azért veszekedtek néha, mert a királylány rendszeresen – azaz naponta több alkalommal – fejjel rohant a falnak. Az öreg király sehogy nem tudta megérteni ezt a szokását, gyakran próbálta is lebeszélni róla.
Egy ilyen, viharosabbra sikerült esti beszélgetés után a királylány sértődötten elvonult a szobá­jába, a király meg dühében kiment az udvarra, megragadta a fejszét, és gyújtóssá aprított egy egész szekér­deréknyi fát – régi szokása volt ez, és mindig csodálatosan kitisztult tőle a feje. Aztán leült a tőkére, rágyújtott egy cigarettára, és elgondolkodott...
Reggel a királylány felébredt, nyújtózott egyet, aztán megmosdott, megreggelizett; majd, szoká­sá­hoz híven, elköszönt az öreg királytól, illedelmesen becsapta maga mögött az ajtót, és lehajtott fejjel rohant az északi határ felé.
Már majdnem odaért, amikor szerencséjére felnézett – hát a fal volt-nincs! Megtorpant a király­lány, a szemét dörzsölte, a karját csipkedte; fel is szisszent bele – de falat továbbra se látott. meg­szokott helyén némi törmelék jelezte, hogy itt volt, azon túl keskeny sávban fehér meg sárga kavi­csok – és az Üveghegy! Közelebb lépett a középső királylány, megtapogatta a hegyet.
Hát itt tényleg nincs tovább – gondolta. Felmarkolt néhány kavicsot, majd elborzadva dobta vissza, mikor rájött, hogy mit is tart a kezében: a póruljártak otthagyott fogait...
Nyugat fele tartott, de a Feneketlen szakadék szélén rájött, hogy tériszonya van, ezért a néhai fal­tól tisztes távolban ment a déli határig, illetve csak majdnem: a Tűzfolyót sem tudta megközelí­teni... Már csak kelet maradt hátra. El is indult a királylány, de hirtelen menekülő emberekkel ta­lálta magát szemben.
– Jönnek a sárkányok! – üvöltötték.
A sárkányok jöttek is, de csak a határig: az illegális határátkelőket toloncolták vissza.

Lehajtotta fejét a középső királylány, s lassan elindult a palota felé...

 

Vége

(?)