Géza bácsi

Mielőtt végleg elhagyja a palotát, még összeszedi a motyóját – gondolta a juhászlegény, és a kuc­kója felé tért. Itt érte utol a legna­gyobb királylány.
– Állj meg, beszédem van veled!
– Nini, a legkisebb legnagyobb királylány! – mondta a legény, inkább kedveskedve, mint gú­nyo­san.
– Hát még mindig nem érted? Növésre tényleg én vagyok a világ legkisebb királylánya! Hacsak az egészen kiskorúakat nem számítod. Engem ígért neked a jóslat!
– Téged?!
Most nézett erre a lányra először komolyan. Valóban, a fél vilá­got bejárta, de nála kisebb ki­rály­lányt még nem látott. És szép is volt az eszemadta!
Ezt elég hangosan gondolhatta, mert a királylány elpirult, a szeme elkezdett csillogni, és csilin­gelő hangocskáján újból megszólalt.
– Várj még három napot, hogy felkészülhessünk, és olyan lagzit csapunk...
– Nem én, három percet se! – így a legény, de mire kimondta, már meg is bánta. Most hogyan kö­szörülje ki a csorbát?
Szerencséjére épp akkor sétált arra a pap, hát odahívta, s az azon perc meg is eskette őket.
Itt a vége, azaz tulajdonképpen csak itt kezdődik, de ez már egy másik mese...

Hol volt, hol nem volt, volt egy szegény juhászlegény, akinek egy­szer megjósolták, hogy a legki­sebb királylány lesz a felesége. Egy szép nap, mikor a legénynek már nagyon nősülhetnékje támadt, úgy döntött: nem várja meg, hogy házhoz jöjjön a szerencséje. Bi­zony, elindul, megkeresi a király­lányt, akit neki rendelt a sors.
Süttetett hát édesanyjával egy tarisznyára való hamuban sült po­gácsát, nyesett egy botot a házuk mögötti diófáról, ővébe dugta szépen szóló furulyáját, s azzal – isten hozzád, fakereszt – elindult.
Országukban akkoriban nem volt eladósorban levő királylány, de még a szomszédos baráti or­szá­gokban sem; ezért hősünknek szó sze­rint nyakába kellett vennie a világot...
Bandukolt a legény, koptatta az országutat, patakvízzel oltotta szom­ját, pogácsával, erdei gyü­mölccsel az éhét. Ha ráesteledett, megpihent, a csillagos ég betakarta, a hold ringatta álomba... Majd reggel madárfüttyre ébredt, jó napot kívánt a világnak, és ment to­vább.
Óriásokkal, törpékkel találkozott, rémületes szörnyetegekkel ví­vott életre-halálra, sőt, néhány sár­kányt is megszelídített. Néha ráta­lált egy-egy királylányra is, de hamar rájött, hogy egyik sem az igazi. Tovább hát!
Nap sütötte, eső verte, szél cibálta, de ő csak ment. Ha szomorú volt, a furulya vigasztalta, ha bajba került, a bot segített rajta... Végül hírét vette egy gyönyörű királylánynak, aki épp megfelelt volna a jóslat leírásának, meg az ő elvárásainak; hát arrafelé vette az útját.
Meg is érkezett nemsokára egy iciri-piciri országba, annak is a kel­lős közepébe, s egyenest a ki­rá­lyi palotához ment. Hát épp akkor sétált a palota kertjében a három királylány. Nem sokat teke­tóriá­zott a legény, átugrotta a kerítést, és odalépett az első lányhoz – mert ő volt a legközelebb, és épp ő volt a legalacsonyabb is.
– Te vagy a legkisebb királylány?
– Növésre igen, de nem értem, mi baja mindenkinek ezzel! Talán a húgomat keresed.
– Bocsánat – mondta a legény, és a következő lányhoz fordult.
– Te vagy a leg...
– Legnek leg, de nem kisebb: szebb! – jelentette ki a középső ki­rálylány.
Valóban szép volt, de a juhászlegényt most nem ez érdekelte. Újból bocsánatot kért, és a har­madik lányra tekintett.
– Engem keresel? – kérdezte a kis királylány, majd kedvesen mo­solyogva elintette az épp oda­ér­kező őröket. – Nos, hallgatlak, vitéz.
– Dehogy vagyok én vitéz – mondta hősünk –, csak egy szegény juhászlegény, egy távoli or­szág­ból... Gyerekkoromban azt jósolták, hogy a legkisebb királylány lesz a feleségem. Elindultam megke­res­ni, hát itt vagyok. Királylány, leszel-e a feleségem?
Komolyan nézett rá a királylány, majd csendesen így szólt:
– Tetszel nekem... De én hiába is mondanék igent, édesapámtól kell megkérned a kezem. Csak­hogy most biztos elutasítana, azzal, hogy túl fiatal vagyok még a férjhezmenéshez. Állj a szolgála­tába három évre, addigra én is nagykorú leszek; akkor állj elé, és kérj meg tőle.
Gyöngéd kézcsókkal búcsúzott a legény a királylánytól. Még az­nap elszegődött a királyhoz; amo­lyan mindenesnek, mert hosszú útja során több mesterséget is kitanult. Tudott függönyt szőni pókháló­ból, ostort fonni szivárványból, meglovagolta a szelet, kezében be­szélni kezdtek a virá­gok; de még a vízcsapot is megjaví­tot­ta, ha kellett.

Telt-múlt az idő, és a juhászlegény úgy érezte: megtalálta a bol­dogságot. Egyre égőbb szerelmet érzett a kis királylány iránt, bár ritkán találkozhattak: a király, mintha megérezte volna, hogy a lá­nya kezére pályázik, állandóan újabb feladatokat talált ki neki...
Ebben az iciri-piciri birodalomban – más mesebeli országokkal ellentétben – a három esztendő nem három nap volt, hanem három­szor háromszázhatvanöt, esetleg egy nappal több, ha szökőév is volt közöttük. De csak eltelt így is a három év, s eljött a nap, amikor a legény odaállt a király elé, hogy a bérét kérje.
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom... Ma há­rom éve álltam a szolgálatodba. Az időm lejárt, most kérem, amiért szolgáltalak: a legkisebb lányod kezét.
A király nem szólt semmit. A lányára nézett, az meg a juhászle­gényre.
– Juj, elfelejtettem... Te nem hallottad? Tegnap férjhez mentem – mondta a kis királylány, őszinte csodálkozással.
A legény előtt egy pillanatra elsötétedett minden. Majd megrázta magát, illedelmesen elköszönt, és elindult a kijárat felé.
– Három évedet pocsékoltad erre a lányra! Hát nem sajnálod az elvesztegetett időt? – kérdezte egy belső hang.
– Nem – felelte a legény.
És ment tovább.

Elkapták végre a tíz éve körözött terroristát – visszhangozza a sajtó már egy jó hete.
Dühítő.
Nem az, hogy elkapták, lelőtték – ezzel semmi bajom. De túlragozzák az esetet, és szinte teljesen megfeledkeznek azokról, akiknek a „nevében” történt az egész. A lényeg a véres szenzáció, a pikáns részletek, majd megint vér és lőporfüst. Csak az utóbbi két nap alatt öt különböző híradóban és három egyéb műsorban láttam-hallottam, hogy erről beszéltek, és a terrorista „főművét”, 2001. szeptember 11-ét nyolc esetből négyszer említették. Egyszer csak azért, mert az amerikai elnök ellátogatott az egyik helyszínre... Azt viszont egy kivétellel minden esetben elmondták, hogy milyen egyetemre járt, hány felesége volt, hány gyereke, és hogy kezdetben az amerikaiak szövetségesként tekintettek rá. Persze ezeket már többször elmondták minden hozzá köthető terrorcselekmény után, most csak leporolták az anyagot, és hozzáfűzték az epilógust. Bő véres mártással, nyolcan tizenegy változatban. És minden esetben mentek aláfestésként az arhív felvételek. A terrorista fiatal korában. A terrorista fegyverrel. A terrorista fegyverekkel és tanítványokkal. A terrorista fegyverek nélkül. A terrorista mosolyog.
„Így készül a mártír” – mondta néhány napja egy talkshow-ban a meghívott történész. „Hitler sírját sem jelöli kereszt vagy emlékmű, mégis tele van követőivel a világ”.
Elemzők boncolgatták az utódlás valószínű változatait, meg a bosszú lehetséges célpontjait, eszközeit. A szegény árván maradt követőknek nincs más dolguk, mint a megadott recepteket követni. Néhány talán eszükbe se jutott volna...

A terroristák legfőbb szövetségese mindig is a sajtó volt. És nem csak nekik. Bűntársa a sajtó mindazon bűnözőknek, akik néhány nap ingyenreklámért követik el bűneiket. Amíg a sajtó csak vérszagra gyűl, ez így is marad.

Pedig van megoldás: a cenzúra. De nem a fentről kimondott törvény, azt mindig ki lehet (mert ki kell) játszani. Öncenzúra kéne ide, a sajtó globális összeesküvése a sajtófüggő bűnözés ellen. No nem a hír elhallgatására van szükség, hanem arra, hogy az elkövető helyett az áldozatokra kerüljön a hangsúly. A terrorista, a feltűnési viszketegségben szenvedő gyilkos képe és életrajza helyett azok kerüljenek előtérbe, akiktől elraboltak minden esélyt. Hollywood meg a Discovery ne a terroristáról vagy a sorozatgyilkosról forgasson megható életrajzi filmet, hanem az áldozatokról. Vagy leplezzék le a hamis elveket, az is legalább ugyanannyi flekk vagy műsoridő lehetne. Ha mégis emlegetik a bűnöst, legyen egy általános neve, például „akinek nevét nem érdemes mejegyezni”. Csak azoknak a nevét-képét közöljék, akik nem vágynak a hírverésre: a körözött bűnözők, bandavezérek, sikkasztók, korrupt politikusok.
Ha ezt sikerülne elindítani, és következetesen betartani, a „hírnevet mindenáron” elv követői talán megpróbálnának másképp érvényesülni...

A magyar szinkron valamikor híresen jó minőségű volt. Neves, vagy legalábbis tehetséges írók-költők fordították a forgatókönyveket, a legjobb színészek kölcsönözték hangjukat az idegen kollegáknak. A hangszín gyakran hasonlított is az eredeti színészéhez, vagy ha nem, legalább illett hozzá. Néha jobban is, mint az eredeti...

Egyik kedvenc színésznőmet láttam mostanában több filmjében is, szinkronnal. Eredeti, jellegzetes, összetéveszthetetlen hangja helyett az egyik filmjében jellegtelen kislányhangot kapott, a másikban búgó díva, a harmadikban roszz kiejtésű dadogó-hadaró vasútállomási bemondónő lett belőle. A „csúcs” egy világcég reklámja volt, amelyben egy beszédhibás öregasszony hangján szólalt meg.
A szöveg meg... Talán Google Translate?... Egy vidéki kocsmaasztalnál kissé helyrepofozva?
(A magyar szinkron mentségére: az egyik filmet és a reklámot nem magyar szinkronnal láttam.)

És még egy: hagyják már békében a mértékegységeket! Egy ókori témájú filmben ne számítsa át a fordító a mennyiségeket kilométerbe, hektárba, literbe vagy dekába!

A Kronovízorral megelőzött Ernetti atya. Igaz ugyan, hogy harminc évvel később tőle teljesen függetlenül találtam ki nagyjából ugyanazt, akkor is megelőzött.
De volt egy-két olyan ötletem is, amivel én előztem meg másokat.

Kölyök- majd kamaszkoromban szinte naponta rajzoltam autókat. Olyat is, amit láttam, de többségében futurisztikus elemekkel-formákkal keresztezett álomautókat. Az én álomautó(i)mat. Soha nem számoltam-számoztam őket. Lehetett néhány száz, vagy néhány ezer is. Évekkel, évtizedekkel később meglepve fedeztem fel egyiket-másikat az utcán...
Nem gyanúsítok senkit azzal, hogy ellopta volna a terveimet. És én sem látom a jövőt. Egyszerűen arról lehet szó, hogy néhány tervező egy-egy pillanatra ugyanúgy látta a világot, mint egy gyerek a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben.
Ennyit a dizájnról... de itt nem ér véget a sztori.

Mert találmányaim is voltak. Persze csak gyerekes képzelgések szintjén, de akkor is olyan ötletek, amiket később mások szabadalmaztattak.
Japán szabadalom – ha jól tudom – a kerékagyba épített villanymotor. Amikor olvastam, kéket-zöldet láttam. Hogy van pofája valakinek egy ilyen ötletre szabadalmat kérni?... Utólag megtudtam, hogy 1900-ban már gyártottak kerékagymotorral felszerelt villany- illetve hibridautót. Nem a japánok, hanem az akkori Lohner-Porsche gyár... Rájuk nem haragszom. Arra, aki száz évvel utánuk szabadalmaztatta az ötletet, igen. (Megjegyzem, ezt nem is volt időnk igaziból elfelejteni, mint például egyes, az ókorban már feltalált-felfedezett építőanyagokat...)

A másik, ugyancsak villanymeghajtással kapcsolatos ötletemet tudtommal még nem szabadalmaztatta senki, de már nem sok lehet hátra.
Ugyanis a villanyautó legnagyobb hátránya az akkumulátor: a töltés hosszú időbe kerül, és nem lehet végtelenszer újratölteni. Kondenzátor kell ide, amit egy szempillantás alatt fel lehet tölteni, és a kisülése egy egyszerű áramkörrel szabályozható. Igen, csakhogy...
Egy jármű meghajtásához hatalmas felületű kondenzátorra volna szükség. A megoldás ősrégi, és látszólag egyszerű: több réteget kell (szendvics-szerűen) egymásra helyezni. Pozitív-szigetelő-negatív-szigetelő... Nagyon vékonyan, nagyon sokszor egymás után. A nyolcvanas évek elején erre két megoldást láttam, mindkettőt elég homályosan...
1. Arany. Az aranyat szinte végtelenül vékonyra lehet lapítani (kalapálni-nyújtani). Sok jó tulajdonsága miatt használják is az elektronikában, de nem ilyen mennyiségben (minden egyes akku esetében kilókról volna szó!).
2. Grafit. Tessék csak megnézni! Ha sikerülne egyesével tenni-venni a rétegeket...

Hát sikerült. Igaz ugyan, hogy nem nekem, nem az én közreműködésemmel, de ma már mindenki hallhatott-olvashatott a grafén csodálatos tulajdonságairól. „Az új szuperanyag”, vagy épp „új szénvegyület” – így emlegetik egyes újságírók. Helytelenül!  Hiszen a grafén nem más, mint a grafit egyetlen rétege. Állítólag nemsokára akár nagyipari mennyiségben is gyárthatják.
Most már csak egy hasonló vékonyságú, ipari mennyiségben könnyen előállítható szigetelő réteg kell, és megvan a szuperakku.

Nos, betársul valaki?