A Kronovízorral megelőzött Ernetti atya. Igaz ugyan, hogy harminc évvel később tőle teljesen függetlenül találtam ki nagyjából ugyanazt, akkor is megelőzött.
De volt egy-két olyan ötletem is, amivel én előztem meg másokat.

Kölyök- majd kamaszkoromban szinte naponta rajzoltam autókat. Olyat is, amit láttam, de többségében futurisztikus elemekkel-formákkal keresztezett álomautókat. Az én álomautó(i)mat. Soha nem számoltam-számoztam őket. Lehetett néhány száz, vagy néhány ezer is. Évekkel, évtizedekkel később meglepve fedeztem fel egyiket-másikat az utcán...
Nem gyanúsítok senkit azzal, hogy ellopta volna a terveimet. És én sem látom a jövőt. Egyszerűen arról lehet szó, hogy néhány tervező egy-egy pillanatra ugyanúgy látta a világot, mint egy gyerek a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben.
Ennyit a dizájnról... de itt nem ér véget a sztori.

Mert találmányaim is voltak. Persze csak gyerekes képzelgések szintjén, de akkor is olyan ötletek, amiket később mások szabadalmaztattak.
Japán szabadalom – ha jól tudom – a kerékagyba épített villanymotor. Amikor olvastam, kéket-zöldet láttam. Hogy van pofája valakinek egy ilyen ötletre szabadalmat kérni?... Utólag megtudtam, hogy 1900-ban már gyártottak kerékagymotorral felszerelt villany- illetve hibridautót. Nem a japánok, hanem az akkori Lohner-Porsche gyár... Rájuk nem haragszom. Arra, aki száz évvel utánuk szabadalmaztatta az ötletet, igen. (Megjegyzem, ezt nem is volt időnk igaziból elfelejteni, mint például egyes, az ókorban már feltalált-felfedezett építőanyagokat...)

A másik, ugyancsak villanymeghajtással kapcsolatos ötletemet tudtommal még nem szabadalmaztatta senki, de már nem sok lehet hátra.
Ugyanis a villanyautó legnagyobb hátránya az akkumulátor: a töltés hosszú időbe kerül, és nem lehet végtelenszer újratölteni. Kondenzátor kell ide, amit egy szempillantás alatt fel lehet tölteni, és a kisülése egy egyszerű áramkörrel szabályozható. Igen, csakhogy...
Egy jármű meghajtásához hatalmas felületű kondenzátorra volna szükség. A megoldás ősrégi, és látszólag egyszerű: több réteget kell (szendvics-szerűen) egymásra helyezni. Pozitív-szigetelő-negatív-szigetelő... Nagyon vékonyan, nagyon sokszor egymás után. A nyolcvanas évek elején erre két megoldást láttam, mindkettőt elég homályosan...
1. Arany. Az aranyat szinte végtelenül vékonyra lehet lapítani (kalapálni-nyújtani). Sok jó tulajdonsága miatt használják is az elektronikában, de nem ilyen mennyiségben (minden egyes akku esetében kilókról volna szó!).
2. Grafit. Tessék csak megnézni! Ha sikerülne egyesével tenni-venni a rétegeket...

Hát sikerült. Igaz ugyan, hogy nem nekem, nem az én közreműködésemmel, de ma már mindenki hallhatott-olvashatott a grafén csodálatos tulajdonságairól. „Az új szuperanyag”, vagy épp „új szénvegyület” – így emlegetik egyes újságírók. Helytelenül!  Hiszen a grafén nem más, mint a grafit egyetlen rétege. Állítólag nemsokára akár nagyipari mennyiségben is gyárthatják.
Most már csak egy hasonló vékonyságú, ipari mennyiségben könnyen előállítható szigetelő réteg kell, és megvan a szuperakku.

Nos, betársul valaki?