Morgan Freeman fejtegette a Discovery-n, hogy lehetséges-e az időutazás... Következtetése – egy „valódi” időgéphez annyi energia, és olyan, ma még elképzelhetetlen technológia kéne, ami belátható időn belül lehetetlenné teszi az időutazást. Egy kiskapu azért mégis maradt: a virtuális időgép, azaz a (számítógép által) szimulált, virtuális világba tett kiruccanás, hisz nemsokára bármit tudunk (/tudnak) majd szimulálni...
Biztos rendkívül élethű lesz majd... de hogy mennyire valósághű, az már a programozáson múlik. A bevitt adatokon, amiket – bárhogy is nézzük – csak részben ismerünk. Kéne egy időgép, hogy a hézagokat betölthessük. Különben mindegy lesz, hogy egy kitalált múltba kirándulunk, vagy például a Star Wars-Univerzumba. (Mellesleg biztos vagyok abban, hogy az utóbbit hamarabb „virtualizálják” majd, mint mondjuk a valósághű – azaz Drakula-mentes – középkori Erdélyt...)
Itt jön a képbe Alfredo Pellegrino Ernetti atya, az olasz bencés szerzetes története, aki állítólag az 1950-es években feltalált egy időgépet, amit Kronovízornak (Időnézőnek) nevezett el. Persze utólag beismerte, hogy nem fel-, hanem kitalálta a masinát... De az ötlet nem rossz. Sajnos az interneten talált leírások homályosak és/vagy ellentmondóak, de egy lényeges dolgot csak megértettem: a Wells-féle időgéppel ellentétben ez egy non-invazív kölcsönhatást feltételez a múlttal. Azaz  „mindent a szemnek”, szó szerint. Nem fenyeget a veszély, hogy eltaposok egy hangyát vagy kinyírom valamely ősömet, és megváltoztatom a történelmet vagy paradoxonnal fertőzöm az időt.

Érdekességként elárulom, hogy a Kronovízor leírásával én csak nemrég találkoztam, de rögtön sejtettem, hogy mit takar a név. Én is kitaláltam valami nagyon hasonlót az olasz atyától függetlenül, egy (kb. húsz éve kezdett, még mindig befejezetlen) sci-fi írásomhoz...