Megint az iskolával van bajom. Azaz az oktatási rendszerrel. Pontosabban az egész világgal.

Néha elszörnyedek egyes szülők viselkedésén. Ijesztő végletekkel találkozom szinte naponta. Egyes gyerekeknek minden szabad, a szülő csak mosolyog. Ha egyáltalán odafigyel. Másokat a legapróbb hibáért is ötvenszer leteremtenek. Nyilvánosan, hadd hallja az egész busz, hogy itt gyermeknevelés folyik.

Honnan ennyi szakképzetlen szülő?

Az iskolában „mindenre” felkészítenek. Tanulunk gyököt vonni, integrálni meg deriválni. Belénk verik az cikloalkánok és -alkének konstitúciós képletét és molekulatömegét, a holt programozási nyelveket és holnapra már elavuló fizikai elméleteket. Kiveséztetik velünk Ady és Radnóti legszebb költeményeit, hátha megutáljuk. Megtudjuk, hogy mitől döglik a légy, a tapír meg a hóhányó nünüke. Álmunkban is el tudjuk sorolni, hogy melyik hadvezér mikor hány város lakosságát hányatta kardélre. És még sorolhatnám...

Aztán – így vagy úgy – befejezzük az iskolát vagy egyetemet, és kapunk egy munkahelyet, ahol egy-két apró töredékét tudjuk csak használni a belénk gyömöszölt tudásnak. Amit legtöbben sürgősen el is felejtünk...

De várjunk, még nincs vége!

Mert most már (hivatalosan is) párkapcsolatot létesíthetünk, és már a nyakunkon is lehet a gyermekáldás. Vagy átok, mondanák egyesek.

Hát ezt már tényleg nem tanultuk. Pedig tessék nekem elhinni, statisztika nélkül is tudom, hogy sokkal több gyerekből lesz szülő, mint mondjuk Nobel-díjas fizikus. Vagy akár csak „sima” fizikus, esztergályos meg kritikus – együttvéve!

Valaki valamit keményen elszúrt.