Elkapták végre a tíz éve körözött terroristát – visszhangozza a sajtó már egy jó hete.
Dühítő.
Nem az, hogy elkapták, lelőtték – ezzel semmi bajom. De túlragozzák az esetet, és szinte teljesen megfeledkeznek azokról, akiknek a „nevében” történt az egész. A lényeg a véres szenzáció, a pikáns részletek, majd megint vér és lőporfüst. Csak az utóbbi két nap alatt öt különböző híradóban és három egyéb műsorban láttam-hallottam, hogy erről beszéltek, és a terrorista „főművét”, 2001. szeptember 11-ét nyolc esetből négyszer említették. Egyszer csak azért, mert az amerikai elnök ellátogatott az egyik helyszínre... Azt viszont egy kivétellel minden esetben elmondták, hogy milyen egyetemre járt, hány felesége volt, hány gyereke, és hogy kezdetben az amerikaiak szövetségesként tekintettek rá. Persze ezeket már többször elmondták minden hozzá köthető terrorcselekmény után, most csak leporolták az anyagot, és hozzáfűzték az epilógust. Bő véres mártással, nyolcan tizenegy változatban. És minden esetben mentek aláfestésként az arhív felvételek. A terrorista fiatal korában. A terrorista fegyverrel. A terrorista fegyverekkel és tanítványokkal. A terrorista fegyverek nélkül. A terrorista mosolyog.
„Így készül a mártír” – mondta néhány napja egy talkshow-ban a meghívott történész. „Hitler sírját sem jelöli kereszt vagy emlékmű, mégis tele van követőivel a világ”.
Elemzők boncolgatták az utódlás valószínű változatait, meg a bosszú lehetséges célpontjait, eszközeit. A szegény árván maradt követőknek nincs más dolguk, mint a megadott recepteket követni. Néhány talán eszükbe se jutott volna...

A terroristák legfőbb szövetségese mindig is a sajtó volt. És nem csak nekik. Bűntársa a sajtó mindazon bűnözőknek, akik néhány nap ingyenreklámért követik el bűneiket. Amíg a sajtó csak vérszagra gyűl, ez így is marad.

Pedig van megoldás: a cenzúra. De nem a fentről kimondott törvény, azt mindig ki lehet (mert ki kell) játszani. Öncenzúra kéne ide, a sajtó globális összeesküvése a sajtófüggő bűnözés ellen. No nem a hír elhallgatására van szükség, hanem arra, hogy az elkövető helyett az áldozatokra kerüljön a hangsúly. A terrorista, a feltűnési viszketegségben szenvedő gyilkos képe és életrajza helyett azok kerüljenek előtérbe, akiktől elraboltak minden esélyt. Hollywood meg a Discovery ne a terroristáról vagy a sorozatgyilkosról forgasson megható életrajzi filmet, hanem az áldozatokról. Vagy leplezzék le a hamis elveket, az is legalább ugyanannyi flekk vagy műsoridő lehetne. Ha mégis emlegetik a bűnöst, legyen egy általános neve, például „akinek nevét nem érdemes mejegyezni”. Csak azoknak a nevét-képét közöljék, akik nem vágynak a hírverésre: a körözött bűnözők, bandavezérek, sikkasztók, korrupt politikusok.
Ha ezt sikerülne elindítani, és következetesen betartani, a „hírnevet mindenáron” elv követői talán megpróbálnának másképp érvényesülni...