A magyar szinkron valamikor híresen jó minőségű volt. Neves, vagy legalábbis tehetséges írók-költők fordították a forgatókönyveket, a legjobb színészek kölcsönözték hangjukat az idegen kollegáknak. A hangszín gyakran hasonlított is az eredeti színészéhez, vagy ha nem, legalább illett hozzá. Néha jobban is, mint az eredeti...

Egyik kedvenc színésznőmet láttam mostanában több filmjében is, szinkronnal. Eredeti, jellegzetes, összetéveszthetetlen hangja helyett az egyik filmjében jellegtelen kislányhangot kapott, a másikban búgó díva, a harmadikban roszz kiejtésű dadogó-hadaró vasútállomási bemondónő lett belőle. A „csúcs” egy világcég reklámja volt, amelyben egy beszédhibás öregasszony hangján szólalt meg.
A szöveg meg... Talán Google Translate?... Egy vidéki kocsmaasztalnál kissé helyrepofozva?
(A magyar szinkron mentségére: az egyik filmet és a reklámot nem magyar szinkronnal láttam.)

És még egy: hagyják már békében a mértékegységeket! Egy ókori témájú filmben ne számítsa át a fordító a mennyiségeket kilométerbe, hektárba, literbe vagy dekába!