Nemrég egy klasszikus mesékről szóló cikk kapcsán háborodott fel valaki, írván:

„... ez nem mese, hanem egy szörnyű horror történet. Érthetetlen, hogy miféle elmebetegség engedheti meg, hogy az emberbe ilyen félelmeket, rémképeket, romboló mémeket ültessenek el már nagyon fiatalon, amit aztán a későbbiekben az élet számos oldalán tapasztalni lehet, akár az egyén, akár a társadalom szintjén. Szerencsére az ismerőseim között is vannak sokan, akik ezt a szörnyű negatívumot nem tartják méltónak arra, hogy továbbadják.”

Szegény feje. Vagy szegény fejük. És még inkább: szegény gyerekeik!

A gyermekemnek meg kell, és meg tudom magyarázni, hogy a tűz forró, a tű szúr, a kés vág, az áram ráz. Megmutatom, el is játszom, ha kell. De hogy magyarázzam el neki, hogy miért ne menjen el a cukrosbácsival? Erre zseniális eszköz Piroska esete a mézes-mázas farkassal, és még sok más, itt-ott horrornak titulált mese.

Néhány évtizede még attól háborodott fel a sajtó, hogy John Lennon a világtól elzárva (bocsánat, védve) szerette volna felnevelni a fiát. Ma már egyre többen szeretnének minden gyereket „rózsaszín szobába” börtönözni. De mi lesz ezekkel a gyerekekkel a szabadulás után? Néhány szerencsés és gazdag csemete számára továbbra is bugyirózsaszín lesz minden, a többiek mehetnek fejjel a falnak... Hoppá, most látom, hogy az nem fal. Szakadék...