Hol volt, hol nem volt, volt egy szegény juhászlegény, akinek egy­szer megjósolták, hogy a legki­sebb királylány lesz a felesége. Egy szép nap, mikor a legénynek már nagyon nősülhetnékje támadt, úgy döntött: nem várja meg, hogy házhoz jöjjön a szerencséje. Bi­zony, elindul, megkeresi a király­lányt, akit neki rendelt a sors.
Süttetett hát édesanyjával egy tarisznyára való hamuban sült po­gácsát, nyesett egy botot a házuk mögötti diófáról, ővébe dugta szépen szóló furulyáját, s azzal – isten hozzád, fakereszt – elindult.
Országukban akkoriban nem volt eladósorban levő királylány, de még a szomszédos baráti or­szá­gokban sem; ezért hősünknek szó sze­rint nyakába kellett vennie a világot...
Bandukolt a legény, koptatta az országutat, patakvízzel oltotta szom­ját, pogácsával, erdei gyü­mölccsel az éhét. Ha ráesteledett, megpihent, a csillagos ég betakarta, a hold ringatta álomba... Majd reggel madárfüttyre ébredt, jó napot kívánt a világnak, és ment to­vább.
Óriásokkal, törpékkel találkozott, rémületes szörnyetegekkel ví­vott életre-halálra, sőt, néhány sár­kányt is megszelídített. Néha ráta­lált egy-egy királylányra is, de hamar rájött, hogy egyik sem az igazi. Tovább hát!
Nap sütötte, eső verte, szél cibálta, de ő csak ment. Ha szomorú volt, a furulya vigasztalta, ha bajba került, a bot segített rajta... Végül hírét vette egy gyönyörű királylánynak, aki épp megfelelt volna a jóslat leírásának, meg az ő elvárásainak; hát arrafelé vette az útját.
Meg is érkezett nemsokára egy iciri-piciri országba, annak is a kel­lős közepébe, s egyenest a ki­rá­lyi palotához ment. Hát épp akkor sétált a palota kertjében a három királylány. Nem sokat teke­tóriá­zott a legény, átugrotta a kerítést, és odalépett az első lányhoz – mert ő volt a legközelebb, és épp ő volt a legalacsonyabb is.
– Te vagy a legkisebb királylány?
– Növésre igen, de nem értem, mi baja mindenkinek ezzel! Talán a húgomat keresed.
– Bocsánat – mondta a legény, és a következő lányhoz fordult.
– Te vagy a leg...
– Legnek leg, de nem kisebb: szebb! – jelentette ki a középső ki­rálylány.
Valóban szép volt, de a juhászlegényt most nem ez érdekelte. Újból bocsánatot kért, és a har­madik lányra tekintett.
– Engem keresel? – kérdezte a kis királylány, majd kedvesen mo­solyogva elintette az épp oda­ér­kező őröket. – Nos, hallgatlak, vitéz.
– Dehogy vagyok én vitéz – mondta hősünk –, csak egy szegény juhászlegény, egy távoli or­szág­ból... Gyerekkoromban azt jósolták, hogy a legkisebb királylány lesz a feleségem. Elindultam megke­res­ni, hát itt vagyok. Királylány, leszel-e a feleségem?
Komolyan nézett rá a királylány, majd csendesen így szólt:
– Tetszel nekem... De én hiába is mondanék igent, édesapámtól kell megkérned a kezem. Csak­hogy most biztos elutasítana, azzal, hogy túl fiatal vagyok még a férjhezmenéshez. Állj a szolgála­tába három évre, addigra én is nagykorú leszek; akkor állj elé, és kérj meg tőle.
Gyöngéd kézcsókkal búcsúzott a legény a királylánytól. Még az­nap elszegődött a királyhoz; amo­lyan mindenesnek, mert hosszú útja során több mesterséget is kitanult. Tudott függönyt szőni pókháló­ból, ostort fonni szivárványból, meglovagolta a szelet, kezében be­szélni kezdtek a virá­gok; de még a vízcsapot is megjaví­tot­ta, ha kellett.

Telt-múlt az idő, és a juhászlegény úgy érezte: megtalálta a bol­dogságot. Egyre égőbb szerelmet érzett a kis királylány iránt, bár ritkán találkozhattak: a király, mintha megérezte volna, hogy a lá­nya kezére pályázik, állandóan újabb feladatokat talált ki neki...
Ebben az iciri-piciri birodalomban – más mesebeli országokkal ellentétben – a három esztendő nem három nap volt, hanem három­szor háromszázhatvanöt, esetleg egy nappal több, ha szökőév is volt közöttük. De csak eltelt így is a három év, s eljött a nap, amikor a legény odaállt a király elé, hogy a bérét kérje.
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom... Ma há­rom éve álltam a szolgálatodba. Az időm lejárt, most kérem, amiért szolgáltalak: a legkisebb lányod kezét.
A király nem szólt semmit. A lányára nézett, az meg a juhászle­gényre.
– Juj, elfelejtettem... Te nem hallottad? Tegnap férjhez mentem – mondta a kis királylány, őszinte csodálkozással.
A legény előtt egy pillanatra elsötétedett minden. Majd megrázta magát, illedelmesen elköszönt, és elindult a kijárat felé.
– Három évedet pocsékoltad erre a lányra! Hát nem sajnálod az elvesztegetett időt? – kérdezte egy belső hang.
– Nem – felelte a legény.
És ment tovább.